Tollas Erik dekonstruált kígyópalástja

Tollas Erik művein ösztönös alkotói folyamat mentén kerülnek egymás mellé a darabok. Konstruál és dekonstruál folyamatosan. Mintha puzzle-elemeket tologatna, amiket nem trendek vagy metaforák irányítanak, hanem mesteremberek raktárkészleteinek kínálata. Marógéppel vágott rétegelt lemezek, cikkcakkosra metszett, színes plexicicomák és talált gépigobelinekből kimetszett szürreális részletek, nagyfejű nikkelcsavarokkal egymáshoz erősítve. A rétegelt lemezeket ismeretlenül ismerős színpaletta szerint hengereli és fújja; szappanszínekkel találkoznak a metálosan csillogó tónusok, rikító cukorkakolorittal a selymes gyöngyházfény. Poposan vagány, de a harsányságba mindig kever egy kis melankolikus költőiséget.

Alessandro Baricco írja A Játék című esszékönyvében, hogy az emberiség átlépett egy új paradigmába, amit a csocsóasztalról a videójátékra való áttérés jelképez. Tollas nem megy a digitális benszülöttekkel, nem váltott a számítógépes képalkotásra, nem rajzszoftverrel tervezi képtárgyait, hanem szemmértékkel. Képletesen szólva, még mindig a csocsó fogóját pörgeti. Rakosgatja az elemeket, a lézervágó vagy a felsőmaró által kimetszett hűvös ipari éleket kézzel csiszolgatja és fűrésszel igazgatja. Nem javít kényszeresen, együtt tud élni a hibákkal, az esetlegesség szépségével. Nem is lapítja vissza műveit a két dimenzióba, mint a layereket összesimító photoshoperek. Tollas képtárgyakat épít, műfajon kívüli festményreliefeket. Jobbról-balról kell nézni őket, mint a domborműveket, kiemelt főnézet nélkül. Többségük címerszerűen, szimmetrikusra komponált, olyan kitinpáncélos bogaraknak tűnnek, amik egyszerre idézik a Transformersek csillogó robotautóit és Korniss Dezső bogárlakodalmának szereplőit. Mégsem testszerűek, mert az áttörések és az élfestés miatt a rétegzettség is fontos szerepet kap bennük. Bármennyire szeretnénk őket perszonifikálni, valahogy mindig kibújnak a valóságreferenciák közül. Direkt. Tollas szinte mániákusan figyel arra, hogy a puzzle megépítése, a lapok „hajtogatása” során ne lehessen beazonosítani a műveket, ne adhassunk nekik nevet. Tudatosan dekonstruálja az elsőre beugró önkéntelen asszociációkat, addig tologatja az elemeket, úgy bontja meg a szimmetriát, hogy a tartalmi kapaszkodók távoli, bizonytalan érzetekké váljanak csak. (Sőt, van, hogy szétszerel korábban már kiállított művet, hogy később más formában legózza majd össze.)

De arra is odafigyel, hogy metálos művei ne vesszenek el az ipari hi-tech és a pop hűvösségében, így meghökkentően költői címeket kapnak. Kígyók szőtte szőnyeg a palástja – szól a friss kiállítás címe. Van egy markáns kígyózó forma, ami cikkcakkos sziluettként vagy hullámvonalként rendre visszatér abban az absztrakt mintás esztétikai térben, aminek az autófényezett Transformers-robotok ugyanúgy lehetnek referenciái, mint a posztmodern épületek vagy a new wave lemezborítók. A kígyóforma messzire vezet, az ősi, archaikus, totemisztikus művészet körébe. Tollas egy vékonyka családi szálon kötődik ehhez a világhoz, a roma mitológiához, amit már csak felnőttfejjel kezdett felgombolyítani. Ez is egy illékony, eltávolított referencia a műveiben, de elemzői szemmel nézve mégiscsak jelentőségteljes differentia specifica. Pilinszky vagy Hamvas könyvei mellett ott van polcán Bari Károly Tűzpiros kígyócskája is. A széttartó utalási hálózatban újra és újra felbukkan a roma folklór. A Gypsy vacui (2016–2019) sorozatcím például pointilista újabsztrakt képtárgyakat fed, de a félhengerekbe rendeződött vásznak úgy vetnek fodrokat, mint a pörgő cigányszoknyák. Közben betonból is öntött objekteket, monumentális méretűvé nagyítva formalista kísérleteit, díszletszerű enviromentekké kombinálva össze különféle anyagokkal. (Nemcsak támogatója, de társalkotója is volt ezekben Nagy Zsófia Magdolna, hűséges partnere pécsi egyetemi éveik óta, akivel egymást inspirálva, szimbiózisban összekapaszkodva élnek és alkotnak.)

Tollas ma már újrahasznosított anyagokból dolgozik, díszletekből kikerült plexikből, filmes kellékek után maradt kivágott MDF-lapokból, régiségvásárokon vett gobelinekből. Számára nincs hulladék, minden elem megtisztítható, mint Tandori talált tárgya, lebonthatók róluk korábbi jelentésbélyegeik, és új összefüggési rendszerbe reciklikálhatók. Így születtek „újjá” előbb a cukorkaszínű gépezetek, a 2021-es Candied mechanics sorozat elemei, majd a legfrissebb, költői címeket viselő, „kígyó-szőtte” objektek 2023-tól. Az indiánpajzsszerű Üres tekinteteden át megtalálsz, a transformerspáncélú Villámmá változott, a korallindákat növesztő Csillagködben vándorlás vagy az űrhajó-hajtőműként sistergő Luna Lolo.

Bari Károly, a politikai versei miatt bebörtönzött, tragikus cigánymitológiában jártas költő (akinek kis filctollrajzain úgy kígyóznak a vonalak, mint a kontúrok Tollas falemezein és plexi cikkcakkjain) írt egy szívszorító elbeszélést egy elátkozott madárról. Ez A páva története. A roma eredetmondából szőtt költői próza mitikus metaforafüzéreken keresztül meséli el a szürke színű pávakakas sorsát. A „hamuszínű tollruhás” madár szégyenkezik a sok „szivárvánnyal barátkozó”, tarka, tavaszi-nyári társa között, átkozódó hübriszében káromolja az Istent, aki ennek hatására hófúvásos apokalipszissel bujdosik ki a világból, elrejtezve a „kígyókkal-hímzett” sziklák mögé. A téli tragédiának az ördög érkezése vet véget, aki mefisztói alkut köt a szürke pávával, lelkéért cserébe ő lesz a „legpompázatosabb tollú madár” a világon, aki tavaszként teremti újjá a világot. Tollas nem találja helyét ebben a pávás roma kozmológiában, ő saját kígyóival „szövi” munkáit kortárs képzőművészeti műhelyében. (Saját tollaival ékeskedik.) Távolról talán bennük pislákol a törzsi mitológia totemállatának lelke, de felülírja a popos képteremtés, a hűvösen elegáns gépi kolorizmus szemléletmódja. A kígyót is dekonstruálja, hogy beleépítse különleges konstrukcióiba, a fürészelt-csiszolt, metálos fényű vagy natúran hagyott reliefelemek közé.

Rieder Gábor
művészettörténész